Dancsó János
Asztalos atyamester
A Konzervatív Értékrend Platform Tükör-Képek című portréfilmsorozatának második részében Dancsó János asztalosmester gondolatait hallhatjuk tiszteletről, hivatásról és hazáról.
Széchenyi István gróf mondta, hogy az ország gazdagságához hozzátartozik a benne élő kiművelt emberek sokasága is. Dancsó János a magyar nemzet gazdagságát gyarapítja nem csak munkásságával, hanem életével, és példamutató hivatástudatával is. Rendkívül szívhez szólóan, és hálával beszél mesterségéről, amelyet már Szent József, és Jézus Krisztus is magáénak mondhatott.
„Egy mesterembernek olyat kell tudni alkotni, ami olyan maradandó, hogy benne van a múltunknak az ápolása, a jelennek az építése a jövő számára, de olyan erősen, hogy mint gyökerek, az általunk jövő nemzedék kapaszkodni tudjon belé.”
Az asztalos mester saját hitvallását kiemelkedő alkotásokkal illusztrálja, hiszen az általa épített, tizenöt méter magas, Szent István Királyunk Kettős Apostoli Nagykeresztje című alkotása a múlt erejéből, és gazdagságából táplálkozva, de a jövőnek fáklyaként irányt mutatva őrzi a 64 kopjafát, amelyet saját birtokán, a 64 vármegye emlékére állított.
„Bár elszakították testvéreinket a határon túlra, a hegyeinket, a folyóinkat, a népünket, a kultúránkat leváltani nem tudták, és nem is tudják soha, és ez a nagy kereszt őrködik a 64 kopjafa felett, mint ország édesanyja minden gyermekére.”
Dancsó János mély hivatástudatát mi sem ábrázolja jobban, mint az ahogyan elmeséli, hogy a műhelyből kora este akkor megy haza megnyugodva, és feltöltődve, ha látja, hogy kötelességét elvégezte. Hangsúlyozza, hogy a mai világban nagyon sok embernek „csak a joga van”, azt hangoztatja, és sokkal kevesebben emlegetik a kötelességet.
A mesterember rendkívül mély tisztelettel beszél a fáról, az anyagról, amely az ő munkájának alapja. Kiemeli, hogy az asztalosnak kötelessége szeretettel, és tisztelettel megmunkálnia a fát, hiszen azt a természet akár 120-150 évig is nevelte, és nem teheti meg, hogy nem látja meg a benne rejlő szépséget. A fához való hozzáállását párhuzamba állítja az emberi kapcsolatokkal is, kihangsúlyozza a belső szépségre való nyitottságot, és figyelmet, hiszen a szép külső csúnya belsőt is takarhat, és emberként kötelességünk meglátni a másikban rejlő gyönyörűséget.
Beszél a mai világ rohanásáról, kapkodásáról is, és arról, hogy ez a hozzáállás, az automatizálás nem hagy teret a belső szépségre való figyelemnek.
„Én nem sértődhetek meg a fára, hogy olyannak adta a természet amilyen. Abból kell megcsinálni, ami van. Az élet is pont ilyen.”
Az asztalos szereti a fát, és Dancsó János egy nagyon szép hasonlattal mutatta meg az ő fához fűződő szeretetét. A tükörhöz hasonlítja a gyertyánfát, amelyet ha simára gyalul, annak saját fényében ragyog vissza az ő arca.
A portréfilm egy gyönyörű, asztalos atyamesterhez illő hitvallással zárul.
„A gyertyánfáról a legfontosabb, hogy nem a leggazdagabb talajokon terem. Általában sovány talajon, vagy sziklás helyeken terem, és annyira ki van téve a természet szélsőséges időjárásának, a földnek, hogy nagyon nehezen, de ha egyszer megnő, akkor ő lesz a legkeményebb, a legszívósabb. Én is azt érzem, hogy az vagyok, az lettem, és nem adtam fel, nem is fogom feladni, mert én magam, a két lábon járó, egyszerű szürke gyertyánfa vagyok.”
Dancsó János asztalos atyamester élete és munkássága, valamint bölcsessége példa kell, hogy legyen számunkra, hálát kell adnunk azért a gazdagságért, amellyel nemzetünket gyarapítja.
A portréfilm az alábbi linken tekinthető meg:
