„Vegyék tudomásul, hogy nem csak az van, ami van, hanem ami alattunk van, az még fontosabb. Őrizzük és tiszteljük múltunk emlékeit!”

Tekintse meg interjúnkat!

Kisgyerekként Párkányban nőttem föl, lakásunk tornácáról egyenesen az esztergomi Várhegyet és a Bazilikát láttuk. Ez a látvány nagy hatással volt rám. A háború után, amikor visszajöttek Párkányba a csehek és a magyar iskolákkal együtt apám állása is megszűnt (lakásunkat részben idegenek, ill. a szolgálati lakást a cseh katonaság szállta meg), átkényszerültünk Esztergomba. Itt végül egy, a háború során megürült lakásba kerültünk, a Várhegy alatti Vízivárosban egy olyan történeti környezetbe, mely meghatározta életem alakulását: udvarunk és kertünk kerítésfala a középkori városfal, boltozatos szobák, vastag kőfalak… Lakásunk egy része egy török kori saroktoronyba volt beépítve. Mesék szóltak alagútról, török fürdőről, meleg forrásokról…

1952-ben a ház előtti csatornafektetés során vastag kőfalak, vörösmárvány padlózat, középkori feliratos sírkőtöredék, török cserépedények, ágyúgolyók kerültek elő. Zolnay László – akkor esztergomi múzeumigazgató, aki apámmal jó barátságban volt – járt ki ellenőrizni a földmunkát, én meg szolgáltattam be neki a leleteket. (Néhány darabot persze megtartottam magamnak is!)

A következő évben bátyám, aki akkor már gimnazista volt, részt vett Zolnay ásatásán a Szigeten, ahol egy Árpád-kori bencés apácakolostor maradványai (márványlappal fedett téglasír, csontvázak) kerültek elő. Itt én még nem dolgozhattam, de hordtam az ivóvizet a hajóállomástól az ásatásra. Ott fertőződtem meg a régészettel, amiben nagy szerepet játszottak Zolnay László élvezetes, munkaközi szövegei, elbeszélései, előadásai.

Később be-bejárogattam a múzeumba a restaurátorhoz, majd 1957-58 nyarán már magam is részt vehettem Zolnay esztergomi ásatásain a várban és a Szennye-palotánál, a Széchenyi téren.

Érettségi után 1958-ban Zolnay ajánlásával, valamint Kocsis Lajos és neje, Gerencsér Anna festőművész rajztanárok protekciójával (László Gyula prof. évfolyamtársai voltak a Képzőművészeti Főiskolán) a „sikeres felvételi vizsga” ellenére sem sikerült bejutnom az egyetemre, ahová ezután minden évben beadtam a jelentkezésemet.

Közben, hogy az idő ne vesszen kárba, kitanultam a műszerész szakmát és szakvizsgát tettem a budapesti Hernád utcai Szakmunkásképző Intézetben, majd repülőgép-műszerészként dolgoztam hosszabb ideig az esztergomi repülőtéren működő repülőgépépítő és -javító üzemben.

Ez idő alatt sűrűn kijártam Basaharcra, ahol Fettich Nándor vezetésével az avar (és kelta) temető feltárása folyt. Fettich Nándortól sok mindent ellestem, tanultam. Ott találkoztam először Bakay Kornél régészhallgatóval is. 1961-ben, a negyedik jelentkezés után sem vettek fel az egyetemre. Fellebbezésemet Ortutay Gyula rektor ismét elutasította (a Babits-ház avatásánál személyes találkozásunkkor szóban is!), a miniszeri fellebbezést azonban egy ungvári közvetítés segítségével Ilku Pál miniszter elfogadta, így, egy kis késéssel, 1961 október közepén kerültem be az egyetemre (miközben már megkaptam a katonai behívómat is).

A Tanszéken több ismerőssel találkoztam, akikkel korábban együtt felvételiztem, pl. Rosner Gyulával kétszer, Németh Péterrel, Torma Istvánnal és Dobosi Violával egyszer.

A tanév közbeni és a nyári ásatásokon kiváló régészekkel az ország különböző helyein más-más régészeti korszakok ásatásain vettem részt. Vértes Lászlóval Bodrogkeresztúron (paleolit), Bándi Gáborral Tószegen és Szebényben (bronzkor), Soproni Sándorral Esztergom határában (római kor), Visegrádon Héjj Miklós, Parádi Nándor, majd Méri István és Kovalovszky Júlia ásatásain, azután Méri István Esztergom-vári ásatásán, amelyet Nagy Emese folytatott.

Gyakorlati régészetben Méri Istvánt tartom példaképemnek. Szakdolgozatként Esztergom és környéke, a régi Esztergom vármegye megmaradt déli felének régészeti terepbejárását, településtörténeti kutatását választottam, László Gyula prof. és Torma István szaktanácsadásával.

1966-ban egy kis szekszárdi kitérő után kerültem „haza”, az esztergomi Balassa Bálint Múzeumba, ahol hamarosan igen hasznosnak bizonyult a szakdolgozati témaválasztásom. Ugyanis a nagymarosi vízerőmű tervezett építése múzeumunk gyűjtőterületén több mint 50(!) igen fontos régészeti lelőhelyet (plusz a középkori Esztergomot is) veszélyeztetett. A szükséges leletmentő feltárásokat a Nemzeti Múzeum szervezte Patay Pál vezetésével egy kihelyezett esztergomi részleggel (restaurátor műhely és raktárak), amelynek a vezetésével és a helyi szervezésekkel engem bíztak meg.

Share on facebook
Share on email
Share on tumblr

Hozzászólások

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük