Horváth Zoltán

borász

 

A Konzervatív Értékrend Platform Tükör-Képek című portréfilm sorozatának következő részében Horváth Zoltán borász mesél hivatásáról és arról, hogy hogyan vezették el életének kalandos történései a borászatig.

A szerb-horvát-magyar hármas határon fekvő Mohácson olyannyira érződik a sokszínű kultúra, a sokféle genetika, hogy a Balkán kapujának is nevezhetnénk. Az emberek nyitott szívűek, közvetlenek, segítőkészek és könnyen barátra, ismerősre lelünk közöttük – így emlékszik vissza Horváth Zoltán, akinek az életére meghatározólag hatott szülővárosa légköre.

Gyermekkorát Mohácson töltötte, majd a 80-as évek közepén került Budapestre, ahol gimnazista éveit egy kéttannyelvű intézményben töltötte. A nyüzsgő világváros felfedezésének élménye a kollégium családias, biztonságot nyújtó légkörével lett teljessé, melyre a mai napig kellemes emlékként tekint vissza. A gimnáziumi évek és a sorkatonaság után sikerrel felvételizett a Zágrábi Tudományegyetem Néprajz szakára, ahol a népzenén keresztül hamar beilleszkedett az ottani közösségbe. Majd’ három évvel ezután a délszláv háború hozta el zágrábi egyetemi éveinek végét, úgy döntött hazaköltözik Mohácsra, vállalkozásba kezdett mellette pedig folytatta a horvát néprajz tanulást. Erre az időszakra meglehetősen nehéz szívvel emlékezik, mind családi mind pedig személyes okokból eredően.

Végül Budapesten szerezte meg a diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem horvát szakán. Ez időben rengeteget dolgozott: zenélt, tolmácsolt, szerkesztőként és fordítóként is munkálkodott. “Egy sokszínű, összetett, nagyon intenzív, darálós élet volt, de akkoriban még bírta az ember.” – emlékszik vissza Horváth Zoltán. A kemény munka gyümölcseként 2000-ben végül családot alapított. Ekkortájt a mára Kossuth-díjas Vujicsics együttesben játszott délszláv népzenét, mely együttesnek nagyon sokat köszönhet; épp általuk csöppent bele a bor világába a külföldi turnékon.

A zenészéveket követően a horvát nagykövetségen dolgozott, ahol egy diplomáciai fogadáson kóstolt először mohácsi borokat. “Gyakorlatilag így jött ez a borászat. Rájöttem, hogy Mohácson is van szőlőhegy. Akkor döbbentem rá, hogy ez a mohácsi szőlő tudja azt, mint Provance vagy Bordeaux … akkor kaptam egy szikrát.” Horváth Zoltán számára a zene és a borászat egyaránt szenvedély, melyek metszete az alkotás, valami új készítése.

“Én úgy gondolom akkor hiteles egy borász, ha olyan borokat készít, amiket ő is szívesen fogyaszt.” – vallja Horváth Zoltán, aki nem tartja magát “pincevaknak”, kifejezetten szereti mások borait kóstolni, hiszen véleménye szerint abból tanul az ember igazán. A technológiákat illetően sem zárkózik el, elmondása szerint nyitott a borvilág minden rezdülésére. Egyik szívéhez igen közel álló bor a csomorika, mely egy régi, kizárólag Baranyában fellelhető fajtából készül. A vonzalom kulcsa a készítését igénylő odafigyelésben rejlik. “Mivel nem egy túl aromatikus, illatos, kifejező ízű bor, ezért próbálunk benne minden kis finom gyümölcsrészletet megőrizni”.

Büszkén mesél arról, hogy ugyan Magyarországon született, de a családi hagyományok révén a horvát-sokác vonal is formálja identitását. Ez a kevert kultúra ugyanakkor közös gondolkodással párosul, melynek alapja a munka és gyermekeinek is ezt tanítja. “És én mindig mondom nekik: gyerekek, munka!” Édesanyja tanácsát a tanulás fontosságáról élettapasztalatai alapján is belátta, hiszen a tisztességes, becsületes, kitartó munka mindig kifizetődik. Fiataljainknak is ezt tudja üzenni: “Menjetek, lássatok, de azt itthon hasznosítsátok.”

A teljes interjú itt érhető el:

Győrik Dorka

Share on facebook
Share on email
Share on tumblr

Hozzászólások

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.